send back

Istenem. Feljöttem a tornából és úgy nekiálltam volna a cipőnek, de komolyan, alkotási kényszerem van, ez kangörcshöz hasonlítható érzés talán. Szóval inkább nekiálltam nagyon tanulni, hisz következetesnek kell lennem, és még év eleje van, ilyenkor kell masszív alapokat letenni. Asszem király év elé nézek, remélem.
Amúgy, mama feladta úgy érzem, és ne tudjátok meg, hogy mennyire bosszant.
Konkrétan lemondott az életéről, és én pedig az utolsó vagyok, aki ezt elnézi, vagy eltűri neki. Szerintem holnapra kitalálok valamit amivel kirobbantom őt. Nincs ő olyan rosszul, mint, ahogy azt játssza. Egyszerűen a lelke az ami feladta, mert nem hisz abban, hogy ez nem rák lesz. Én hiszem, hogy nem az, erősen, és ha kell, holnap erőszakkal rángatom majd le az utcára, sétálgatni, vagy bármi. Szerintem értitek. Senkinek sem kívánom ezt a fajta lemondást...konkrétan alszik, vegetál, nem csinál semmit. Teljes depresszió és melankólia, megfűszerezve az ő amúgy is csípős stílusával. A legszomorúbb az egészben, hogy ez a fajta viselkedés engem hihetetlen módon taszít, de írok neki egy, amolyan, meghívót egy sétára...az unokájával, aki talán a legjobban aggódik most érte. Tényleg ez a legfurább az egészben, hogy én aggódom érte a legjobban, sokat is sírtam miatta. Valaki mondja, hogy nem lesz semmi baj, és, hogy nem ég oda a tészta a sütőben. (nem hiszem, hogy tudjátok a tésztás-sütős hívást, nem tudom leírtam-e, de ne égjen oda...)