Kopaszi

A nyár utolsó közösségi élménye a Kopaszi-gáton való pipázás volt. Na nem ám nagyképűsködöm, mert először jártam ott életemben, de nagyon kellemes hely. Igaz a fű kicsit nedves. Haha, Olivér. És sokan alszanak ott, meg van pár iqfighter is. Mint például a "furccsapáros", akik két zacskó pattogatós kukoricával mentek ki, csak mikrót felejtettek el kivinni magukkal. Kis meggondolatlanok. :) Vicces volt. :D Andrást is jó volt újra látni végre, nem mintha gyengéd érzéseim lennének az irányába, csak felnézek rá...vagyis rá is. Szerintem minden ismerősömet, szerettemet tisztelem, mert mindenkiben van olyan dolog, ami miatt fel tudok rá nézni. Pl, Dóri a múltkor faképnél hagyott az utcán, mert nem akart veszekedést gerjeszteni. Büszke voltam rá, és nagyjából egy hónapja próbáljuk a viszonyunkat normalizálni, és jól is megy. Örülök ennek. Lehetnék sokkal hálásabb az életemért, meg a lehetőségeimért, a szeretteimért, de mégis mindig sír a szám. Kurvára erőt kellene magamon vennem, hogy ne az érem negatív oldalát figyeljem. Igazság szerint, amióta apa meghalt, nem kell magamban küzdeni azért, hogy csönd és nyugalom legyen...Ezért már a híres "pozitív-töltésű" szemüvegemet sem kell hordanom, hogy minden rendben legyen... De ez sem 100%-ban felel meg, mert mintha kódolva lenne az emberekben a "nem lehetek boldog" tudat. Rá kellene ébrednem, hogy minden csodálatos, és Candide féle angel-man kóros egyénkét kellene szemlélnem magamat 10 lépés távolságból. Ha pedig azt mondanám, egy állandósult közhellyel élve, hogy majd holnap nekiállok, akkor az is már csak csütörtökre vonatkozna, mert már 5 perce szerda van.

I can write

Egy hét no answering után írtam Viktornak. És most ha ezt Móni olvassa, akkor én beelőztem a jelen pillanatban itt ülő énemet, mert megosztottam vele, hogy írni fogok Viktornak (nem nem kezdek inkább magánkönyvbe, mégha így nem is lehetek annyira kitárulkozó) De lényeg a lényeg írtam neki, kicsit támasz nekem a sötétben. Nem is tudom kire mondtam utoljára, hogy zseblámpa a sötétségben a számomra. Esküszöm nem jut eszembe. Rövid az elmém. Már hallucinálok is, mert nem bekapcsolt tévé mellett azt hittem megy, úgy hallottam. Ráadásul szeplőtelenül meg is termékenyülhettem, ugyanis, annyira farkaséhes voltam tegnap meg azelőtt...ma csak azért nem mert az esti zöldségezéstől úgy fáj a hasam. De tudom a megoldást, a salátát ebédre, és joghurtot vacsorára opció jobb, és nem túl nagy adag saláta, mert ez gyilkosság, amit érzek, szegény gyomrom... És napi 2 órákat edzem, a minimum az 1500 ledolgozott kalória...De minél magasabb a ledolgozott kcal-k száma, annál jobban a dagad a nemlétező nudli a nadrágomban. Ami azért vészes, mert nem egészséges dolog...főleg, hogy a végén már-már lezúgok a bringáról. Igaz, cserébe minden edzés előtt megjutalmazom magamat valami édessel, de az biztos, hogy valamivel, amiben csoki van. Szóval sunshine van! :)

Szerintem elvesztettem az összes látogatómat, pedig bennem is megvan az a szörnyű exchibionista

Üvegfal

Szerintem elvesztettem az összes látogatómat, pedig bennem is megvan az a szörnyű exchibionista hajlam, hogy szeretem, ha egy nap minél többen megnézik, persze jó szokás szerint magam ellen dolgozom megint... Vagyis a vágyaim ellen. Furcsa, mert bár nem tudom, Olivér, igen te!, hányszor fog benézni hozzám, de furcsa lesz, hogy belelát a fejembe. A legtöbben ugyanis javarészt csak azt látják belőlem, hogy ökörködöm és kedves vagyok. De ez a blog nekem olyan mint egy kis szobácska, ahol van egy üvegfal, ami elhatárol, mégis összeköt engem a külvilággal. Szóval elég érdekes. Főleg, hogy annyi minden leírni valóm van. De nem akarok egyszerre túl terjengősen írni. Csak olyan klassz lenne megjegyezni minden szépet és klasszat, ami történt velem. Nevetségesen jelentéktelennek tűnő dolgokat, mint "ma megnézett egy nagyon helyes fiú", vagy, hogy utóbbi időben a morcos fiú, a hatodikról, a szép arcával, az utóbbi időben mindig mosolyog rám, úgy...és hogy ez mennyire tetszik nekem. Na meg, hogy olyan vagyok, mint aki bikaajzószert kapott, és szeretnék már újra szenvedélyt átélni. Főleg, hogy bármennyire is örök elégedetlen vagyok magammal, az egyik részem szereti ezt a nyomi teremtést ami vagyok...főleg a csíkos nadrág után, a dicsérő szavak és pillantások, a már alig izmos test, és az életemben nem volt ekkora mellem érzés után, úgy érzem készen állok. Vége a hormonális hibernációmnak, és mégis...Jelöltek persze vannak, csak alkoholra elköltendő pénzben szűkölködöm. Szeretnék már egy igazán vad, ereszed el a hajam estét... És szerintem ezzel nem csak én vagyok így...

A lelki bajokra a leghatásosabb gyógyír a blogolás

Vége van a nyárnak, de hűvös szelek még nem járnak. Egyedül a fejemben, vagy a szívemben. Mindenki maga döntse el, honnan származnak az érzéseink. Annyira utálom, hogy vége a nyárnak, olyan, mintha leláncoltak volna, még vagy 300 nyomorúságos napra. Komolyan mondom, ahogy vége lett a nyárnak és betettem a lábamat az iskola falai közé, megint elkapott az az egész éves feszültségnek a szele. pedig ezt baromira nem szeretném. A reggeli gyomorideg, hogy elég jól nézek-e ki, hogy vajon elkésünk-e. Utálom. Ma is majdnem elsírtam magamat a buszmegállóba, basszus, mintha legalábbis Afganisztánba lettem volna kiküldetve. Nevetséges. Főleg, hogy rám ment a csíkos nadrágom. A fenekemet kellett volna a földhöz verdesnem örömömben, vagy kézen állva járkálni fel-alá. Ráadásul a kedven c karkötőmet is megtaláltam. Egy kiadós panaszáradat után. Rájöttem, ha kipanaszkodom magamat és feladom a ragaszkodást, akkor valószínűleg a következő pillanatban mindent megkapok amiért addig csak sírt a szám. Vicces, mert az élet így mindig rám cáfol. Amúgy ezentúl a blogom énblog lesz. Kell egy hely ahol kisírhatom minden bánatomat, savazhatok és ironizálhatok picit. Ugyanis ezeket a dolgokat nem mindig sikerül kiszorítanom az általam tanúsított reakciók és érzések sorából. De hátha itt kiélve ezeket a negatív, de mégis nevetséges dolgokat, a napi feszültségszintem lecsökken. Bár a savazásnak nem vagyok híve, pedig szoktam azt is néha, de sose látványosan. És olyankor szemétnek is érzem magamat. Baromi rossznak. Azt sem tudom ki vagyok igazából, csak egyben vagyok biztos; hogy próbálok olyan lenni, amilyennek az emberek kívánnak...legalábbis egy részem. Ui.: elkezdtem magamról magamnak egy könyvet írni, és miközben azt a töménytelen mennyiségű, összefüggéstelen első bejegyzésemet összedobtam, majdnem rosszul lettem, szóval rájöttem, inkább blogolok, és utálom majd, hogy életem szerves alkotórészei, Dóri, Olivér, Móni, időnként be-betekint, de magamnak írni, úgy, hogy a saját gondolataim terjengésében elvesztem önmagam, na az nem megy...