bici-bici-bicikli

Életszag a levegőben. Hárman megyünk bringázni. Alig várom már. Megint, mint múlt nyáron. Valahogy egy ilyen fáradt és tétlen nap után jól jön. Anyuval is bevásárlás közben tudtunk dumálni...beszéltünk Pityuról is, akivel én most nem kívánok beszélni. Kicsit, pihennem kell...

A másik oldal

Lassan már 5 hónapja, hogy nem nevezhetem magamat szingli lánynak, ami tőlem furcsa. Ugyanakkor azt érzem, hogy bármennyire is boldog vagyok, és szeretem, és ő is szeret...az ő racionalitása állandó késszúrás a testembe. Én annyira nem ilyen vagyok, sőt. Mindenben teljesen egymás ellentétei vagyunk. Az elfogadás terén is. Most ami a legjobban zavar, hogy nem kezeli hozzám/vagy akárkihez, de méltó módon ezeket a különbségeket... Én pedig nagyon érzékeny vagyok az ilyen "el nem fogadásra", főleg, mert mindig próbálok kedves és nyitott lenni, anélkül, hogy valakit kényszerítenék akarata ellenére, hogy mondjuk hallgasson végig egy egész IronMaiden lemezt... Ezen nem tudom túltenni magamat. Ráadásul ez az utóbbi egy hét, nagyon megviselt mellette. Elveszítette a telefonját, és bármennyire próbáltam "jófej" lenni vele, én kaptam a hideget, meg az idegeskedést...És nem, nem tudok ezen túllépni olyan könnyedén, mert azóta is, még ha "meg is lett beszélve", de valami megváltozott bennem... Szeretem őt ugyanúgy, de kicsit nélküle kell legyek, hogy ne bántson... Nem tudom megfogalmazni mit értek pontosan bántás alatt, de nem akarok a számomra kívülről már "megszürkült" párok cipőjébe bújni, akik rezzenéstelen arccal ülnek egymás mellett a buszon vagy a metrón, és csak megszokásból fogják meg egymás kezét. Én szívvel-lélekkel akarok részt venni a kapcsolatban, de jelen helyzetben, mintha ez nem menne. És ő sem olyan vidám..most, vagy már. Nem tudom. De kihangsúlyozza, hogy szeret. Többször is, jobban is, mint én. De akkor miért érzem magamat olyan bénán mellette? A lányok is megjegyezték, hogy most mintha picit rosszabb kedvű lenne. Szombat este együtt buliztunk. Akkor sem volt benne olyan sok életaktivitás, ami azt illeti, pedig nekem kell az izgalom, kell az élet. És amikor rájövök, hogy bennem kettőnk helyett van a szenvedély, és a művészet iránti szomjazás, az már nem olyan klassz dolog. Szóval nem tudom...nem akarok szakítani vagy ilyesmi, meg sem fordult a fejemben. Csak ezt nem tudom most hova tenni. Főleg, hogy a szabadnapokat is a legrosszabb időpontra időzítette. Majd a tegnapi pipázásnál is...mintha már a fiúk nem is hívnák őt annyira-annyiszor, mert neki már "csaja van", nekik pedig nincs. Tipikus hozzáállás. Andrással meg folyamatosan csipkelődnek... Ugyanakkor nekem András társasága nagyon üdítő, de nem akarom ezt azért érezni, mert Pityu már az enyém, és akkor az új az érdekes, az új az izgalmas. De tény, hogy bár picit jobban erősítene a kapcsolat érzelmi oldalára...nem tudom, lehet-e ilyet kérni, vagy mitévő legyek.

Értelmetlen

Igazából rájövök, hogy utálom a világot, annyira, hogy jobb hellyé akarom tenni. Legalábbis, magam körül. Mert javarészt mindenki sajátmagáért felelős.nem azért vagyok nihil, mert épp próbál megjönni, és cikáznak bennem a hormonok. Amitől azon kívül, hogy dühösnek és felpaprikázottnak érzem magamat, még fáradtnak, hasztalannak, és értelmetlennek is. Most vagyok a "sehogyse jó" állapotban, amikor valóban, semmi sem jó, amit teszek, és minden csak bánt. Jó lenne valami munkával foglalkozni most. Csak nem tudom, hogy mivel kezdjem-hol és hogyan. Ugyanakkor a gyömbéres víz nagyon finom lett, és valóban segíti az anyagcserét, ha nem vagyok ezzel túl indiszkrét. Amúgy, bölcselet...engedd el a problémáidat- esetemben panaszkodd ki magad- és akkor helyükbe jönnek a szép dolgok. Most például a csajszi, aki cipőt rendelt tőlem, mintha most válaszolna facén. Na ennek most örülök, de ezt a bejegyzést akkoris be kell fejezzem. Szóval, rá kell jönnöm, hogy a világ egy mocskosul sz*r hely. Nem szoktam káromkodni írásban, a blogomban végképp nem, de én így látom. A pénz tart minket körforgásban...az emberek egymást ölik...vannak, akik az utcán halnak meg éhezve...beteges példákat állítunk magunk elé...és akkora bennünk a birtoklási vágy. ÉS ezt most nem ámlok a többihez hasonló egy tucatra megy problémához hasonlítom. Vagy, hogy annyira holisztikus meg keleti elvű vagyok, és különben is, asztrológia, meg összeesküvés-elmélet, és én mindent tudok. Csak ha magamra nézek, tudom, hogy régen volt bennem egy kép, hogy a világ milyen, és ahogy egyre jobban növök fel ezt a képet le kell bontanom, pedig olyan szép. És akkor rájövök, hogy van a Világ, és vagyok Én, de e két dolog nem összevonható. A Világ körülöttem olyan, mint egy halmaz, tele negatív fogalmakkal, mint egy üst,a mi forrong. És ülök én mellette, fejem fölött szivárvány és rózsaszín felhők, de forrongó trutyi bűze csípi az orromat. Hát ilyenek vagyunk. És persze próbálom fenntartani magam körül a jó atmoszférát, de ahogy élek, alkalmazkodom, fogyasztok...úgy érzem minden tettemmel a saját elveim ellen teszek. És ez borzalmas. És nem elég, hogy a tágabb-globálisabb elképzeléseimet nem fogom tudni sosem megvalósítani. (Nem vagyok Isten, a talpam nyomán nem nő búza a földből... nem tudom megállítani az éhezést) Felfoghatom, hogy ember vagyok, tudomásul vehetem. De, mint féreg rág az agyamban, és munkál a gondolat, hogy semmivel sem vagyok jobb, mint a velem együtt tétlenek. Mert két érzés munkál bennem: az egyik, a konform lényé, aki inkább alkalmazkodik, és élvezi az életet, mert you live once, a másik pedig, aki körülnéz, és látja, hogy megvéve a harmadik ruhát, elmenve az x-edik szórakozóhelyre a héten nem fogja előre mozdítani az ő általa képviselt elveket és vágyakat, a világ "megváltását" illetően. Persze, erre képtelen vagyok, csak fáj a felismerés. Hogy nem megy az összefogás, és nem is fog menni. Mert mások az érdekek. ÉS itt vagyok énis...cipőket készítek, meg design-olok...és mindezt pénzért...persze, életben kell maradni, és ha már nem leszek "eltartott", akkor majd átértékelődik a pénz szerepe, ami számomra csak örök póráz képe lesz...Csak maga a tény, hogy énis emberek zsebébe nyúlok, és bármennyire imádom a munkáimat, de maga a tudat, hogy énis elkezdtem a "szolgáltató-ipar" része lenni, úgymond belecsatlakozni a beteg gépezetbe...valahogy ez a tudat nem nyugtatja meg a lelkemet, még ha a racionális énem tudja is, hogy ez a rend, ez így megy, mást nem lehet tenni, mert pénz kell ahhoz, hogy életben maradhass. És hogy kényelmes életet élhess...amit magam is képtelen lennék eldobni azért, hogy úgy éljek, mint őseink...vagy akik kiköltöztek a szabadba. Ugyanakkor lehet később eljön majd a nap, hogy feladom, és összegyűlik bennem annyi rossz érzés, hogy valamilyen úton-módon változtassak.

In bloom

Igazából, a másik aspektusa az életemnek, hogy még magamban megtarthatom a rendet és a békét amire vágyom. A célom, hogy boldog legyek, és kihasználjam az életemet. Hogy igazán éljek. Tulajdonképpen ez az utóbbi pár hétben, szóbeli utáni fellélegzés képpen sikerült. :) Görkorcsolya, becsiccsentés, turkálózás, cipőrajzolás és eladás, üzletek lebonyolítása és Pityuval lenni, illetve még olvasni. Az én életem az én önálló galaxisom, és lehet többet kellene befele koncentrálnom, mert ha bennem megvan a harmónia, akkor azt másokra is át ragaszthatom. És általában nagyon szeretnek az emberek szerencsére. Próbálok gyógyszer lenni a Föld fájdalmaira amennyire csak tudok, ugyanakkor néha még a saját fájdalmaimat sem tudom magamból kiűzni. Az örökös önbizalomhiányt, ami tulajdonképpen nem gyökeredzik olyan mélyen, mint az akarás, hogy mindent jobbá és élhetőbbé tegyek magam körül. Ha arra gondolok, mennyi jót kaptam az élettől, mennyi barátom van, milyen hihetetlenül jó ember a társam, és hogy iker vagyok stb. (még ezer dolgot tudnék mondani) akkor elég erőm kellene legyen, hogy ne veszítsem el a hitet magamban. A hit segít a nehéz időkben. Én a szeretetben és a megértésben hiszek. És valami földöntúli jóságban, ami elérhető, csak elérhetővé kell tennünk a magunk számára...

Mintha 2 világ lenne bennem, az egy Én vagyok-picit felszínes és hiú-, a másikról csak azt tudom, hogy tele van kérdéssel és nagy ötletekkel, amik előrébb viszik őt is és a környezetét is, ha hagyják érvényesülni. Bár az emberiségnek lenne egy nagy közös célja, ami előrébb mozdítja a világot. De ez túl utópisztikus...és minden utópista elmélet megdönthető, sőt, a világon minden elmélet megdönthető, és minden relatív, nézőpont kérdése. Nincs 2 ugyanolyan ember sem. Bonyolult? Szerintem nagyon. Tele vagyok kérdéssel, amelyekre annyi válasz van, ahány féle ember és nézőpont...zsong a fejem.

felfoghatatlan

Olyan hatalmas a világ, és annyi ember van, és annyi szép, és annyi rossz dolog. Néha elgondolkozom azon is, hogy tulajdonképpen képtelen vagyok felfogni a világ egészét. Pusztán egy töredékét, de azt is nehezen. Nem tudom ez arra fogható-e, hogy az agyunk csak 10%-át használjuk... Akkor jut ez eszembe amikor rosszul érzem magamat, szenvedek valami miatt, vágyok valamire, el akarok érni valamit, csalódott vagyok, veszekszem...eszembe jut, hogy ezt lehetne másképp, de hogy mi írja nekem elő, hogy mi a megfelelő, mi szerint számít az én bajom bajnak, hogyha nem nélkülözöm, nem éhezem, szellemileg-fizikailag ép vagyok...nem szenvedek hiányt, kifejezetten nem, de mégis szenvedek, sokszor, és olyan kézzel nem megfogható ez a belső gyötrődés, ami szerintem a legtöbb nyugati emberben ott van...mintha minket belülről emésztene valami, ami a keleti országok lakóit fegyverek és lázadások képében emészti föl...Szudán, Irak, Egyiptom...nagyon globális gondolat lehet, de nem tudom elfogadni a világot olyannak amilyen. Nehezen barátkozom meg a gondolattal, hogy az álomváram leeresztett és már nem tudok többet ugrálni benne. "Beszélgess el egy kisgyerekkel és újra tudni fogod mi az élet"...igen, újra tudni fogom, de valljuk be, gyermekként még óvva voltunk, nem kellett megtörni magunkat a napi robotban, a pénzért...ugyan, pénz, nem tudom felmérni az értékét, egyfajta lázadás a részemről, magam miatt...mert nekem ne szabja meg egy darab papír az életemet, és tudom ez csak kicsinyes "nem megbékélés", ami nem vezet sehova...később az én életemet is a pénz alakítja majd, mire a társadalom kiöli belőlem a lelkesedést és az optimizmust...Nem tudom, a világ nagyban mérve nem egy olyan szép hely, mint azt régen hittem, valójában félelmetes. Az emberek ridegsége egymással, az elidegenedés, a természet szétzilálása...nem tudom, mintha minden gyökerünktől meg lennénk fosztva. Olyan könnyű lenne, egyenlőnek lenne, persze Madách Tragédiája ezt az eszmét is lerombolja, de mégis...vagy csak lenni, egymás mellett, egyszerűen. Hogy a gazadag réteg ne a szegényebbek kárára hizlalja a tárcáját. Mindig is kerestem a dolgokban az értelmet, a logikát, és a mai napig nem tudom elfogadni az igazságtalanságot. Persze szubjektív. Ki tudja, ha gazdag politikus lennék, én is kizsákmányolnám az embereket, mert olyan helyzetben vagyok, hogy megrészegülhetek a hatalomtól. Nem érte, nem értem, és soha nem is fogom a világ értelmét felfogni. Itt vagyunk, és megöljük a Földet, miközben eszeveszetten öljük egymást és felszínes eszméknek rendeljük alá magunkat, mert azt hisszük az a jó. Miközben nem figyelünk oda eléggé másokra, de magunkra sem. Nem tudom hol rontódott el...talán amikor felegyenesedett a majom. Valahogy kevesebb értelem utáni vággyal, és kisebb agykapacitással sokkal megmagyarázhatóbb lenne, hogy miért fonjuk legtöbben egy életen át a saját hóhérkötelünket. Amúgy szeretek élni, szeretem az életemet, és nem szeretném, ha a nagybetűs élettel a saját síromat kezdeném ásni, vagy bevetni a kórházi ágyamat... Viszont nem tudom mi a jobb, vakon szeretni az életet, vagy nyitott szemmel gyűlölni azt... Változtatni vagy békénhagyni, és a magunk dolgára koncentrálni...nem tudom, komolyan, számomra fölfoghatatlan. Nem értem miért alakult így. Megbékélni nem tudok.

én dióhéjban

Ma valahogy elkapott az érzés, mielőtt még leírhatnám az elmúlt pár hónap eseményeit, hogy nem haladok semerre, hogy kifutok a saját időmből. Mindig leragadok, vagy csak cammogok és tervezek, de közel sem annyit valósítok meg, mint amennyit szeretnék. Pl most a "menjünk el a nőgyógyászhoz", majd egy reggel olvasott női magazin rávett, hogy elég idős vagyok ahhoz, hogy kezdjek aggódni a ráncosodás és a fiatalságmegőrzés miatt, mert sosem lehet elég korán kezdeni...miközben hullik a hajam, és mérhetetlen önbizalomhiányom van. Valahogy ez sehogysem jó... Elterveztem, hogy ma régi képeket nézegetek majd magamról...régi...pár hónaposakat, mert rájöttem a jelenemben nincs "jelen" az elfogadás...önmagam elfogadása...míg vissztekintőleg kevésbé vagyok kritikus önmagammal szemben. Tudom ez egy eléggé felszínes krízis, és ha az élet összes baját, problémáját, bukkanóját és keserű mosolyát egy kalap alá venném, akkor rájönnék, hogy fölösleges a megjelenésemen problémázni. De ez így meg megint túl nagy "kijelentés". Mert nem vehetjük nyakunkba a világ összes gondját, hogy aztán a személyes gátakat leüssük velük, vagy mégis? Vagy ezzel pont a megoldás ellen beszélek? Hogy ne problémázz/ak azon, hogy a lábaim nem olyan hosszúak, mint amilyenekre vágyom, mert eközben Keleten mindennapos az öldöklés, és Egyiptomban nők harcolnak a jogaikért, és ahhoz képest mi az én problémám. De ha belegondolok, így kezelve a saját elégedetlenségemet, azzal újra meg újra elfordulok magamtól, ahelyett, hogy segítenék. Mintha egy mólón ülve bámulnám a tengert, de amikor lenézek nem látom magamat a víztükörben, mert ott sem vagyok...Néha ezt érzem, hogy nem vagyok elég a világnak, és fordítva...Túl sok-túl kevés...néha azt érzem, képtelen vagyok olyan egyszerű, de mégis összetett lenni, mint más lányok, vagy művészek. Rettenetes a kisebbségérzet, a legrosszabb, ugyanakkor fejlődésre ösztönöz, csak ez a szakasz a lélekölő, hogy nem érzem magamat elég jónak, nem becsülöm magamat, miközben kellene, és valószínűleg a jövőbeni énem ezt olvasva, már most tarkón vágna, hogy ennyire kishitű és negatív vagyok az alakulási szakaszon. Mert alkotni akarok, alkotnom kell, nem szabad a kényelem ingoványában elmerülnöm, mert ha nem rezgek, akkor nem is élek. Csak fáradt vagyok picit. És eljutottam a combomtól a világproblémákig, micsoda párhuzam.

Üres

Az előző bejegyzésem, nem a legjobb antré' volt annyi időnyi terméketlenség után. De mégjobban belemenve a sűrűjébe...hát, a szerelem nagyon sok jót hozott az életembe. Egész évben stresszeltem az érettségi miatt. Hihetetlen mértékű depresszióba estem a szóbeli előtt "szünetben". És nem csak én. A hölgykoszorú, 6-an vagyunk nagyon jó barátnők, összes tagja szintúgy. Milyen jó érzés leírni, 6-an vagyunk..."hatan"... Én már az öngyilkosságot fontolgattam komoly módon, amihez nem a legjobb kilátás a 10. emelet. Ilyen értelemben még sosem volt elveszett és céltalan egyszerre...mintha egy neilon-zacskó lett volna a fejemre húzva...egy burok...ami megakadályozta, hogy túléljek. Vagyis, túléltem, és az életnek nem erről kellene szólnia, nem a "túlélésről" az már rég rossz. Persze sokan vannak, vagyunk időnként, vagy nem csak időnként ilyen szakaszban életünk során. Én komolyabban most tapasztaltam csak meg mi a stressz...olyan fizikai tüneteket is produkáltam, amiket még soha...egyszerűen mintha egész nap csak a fehér falat bámulva ültem volna, fejben. Az edzés is nagyon nehezen ment...sírni pedig nem tudtam, pedig lehet segített volna. ÉS az a szomorú, hogy már korántsem vagyok az az ENTJ, vezető, típus, mert a T-ből F(feeling) lett...ergo nagyon is érzelmes ember vagyok, de ilyen helyzetekben belülről rág a kórság...borzalmas. Alapvetően kutyamenhelyes, anno a Pedigree-nek volt egy nagyon szomorú reklámja kutya-örökbefogadásról, plusz ha éppen valami globálisabb témában látok videoklipet, filmet-reklámot, hát el-el törik a mécses. Különös érzékenységgel a háborúkra, a fölösleges vérontásra és a katonák helyzetére tekintve. De ez már a túl mély kategória egy ilyen limonádé bejegyzéshez. Valójában most visszatalálok...magamhoz, a csodák világába, ahol nem tudom, hogy Isten van-e vagy valamiféle természetfeletti jóság, amiben hinni tudok. Mert valahogy könnyebb fejben/lélekben, ha az embernek van hite...bármi, amibe energiát fektethet a belé vetett bizalmával, reményével. Mindenkinek szüksége van arra, hogy higgyen...bármiben. Igen, furcsa ez a világ, nem tudom, hogy helyesen kiismertük-e, vagy, hogy amit tudunk róla, az úgy is van-e...messzemenő gondolatok sora áraszt el, ahogy ide kerülök. Pont ezért szeretem a blogomat, meg nem is, mert sosem tudok vele leállni. :D

hello darkest smiled friend...

Naigen, 5 hónapja nem toltam ide a popsimat, ami azóta nem tudom, hogy előnyére formálódott-e, vagy pont, hogy nagyobb lett(?), kerekebb(?), izmosabb(?). Nagyon sok minden történt 5 hónap alatt, amit nem írtam le...nem osztottam meg a jövőbeli énemmel, aki valószínűleg ezeket a sorokat olvasva sok-sok szép, vagy kevésbé szép emléket fog majd fölidézni a monitor előtt ülve. Feltéve, ha akkor még lesz elektromos áram. :D Hát tőszavakban. 4, azaz 4 hónapja vagyok kapcsolatban egy olyan fiúval, akiről sosem hittem volna, hogy valaha is több lesz köztünk puszta köszönőviszonynál- 1, mert Dórinak tetszett, "de nem annyira", 2, mert képtelen vagyok, vagyis voltam elkötelezni magamat...féltem a testiségtől, attól, hogy jön egy fiú, és be kell engednem a terembe. Andrással is nagyon sokáig küzdöttem, hogy legyen valami, vagyis, pont azért, hogy ne legyen? Mert néha annyira meg tudtam hátrálni. Igaz a szerelmet nem rendelésre kapjuk, csak megtalál minket. Az érzéseinket és a vonzalmunkat nem tudjuk irányítani...fogjuk csodára vagy a kémiára de így van. Szeretem Andrást, és nagyon tisztelem, de sosem tudtam "úgy" vonzódni hozzá. És nem azért, mert ne lenne eléggé férfi, csupán nem nekem szánta a sors. És furcsa módon, az utolsó bejegyzésemet 5 hónapja, pont az én Uram születésnapján véstem le...egy jó kis rockos hétvége után. És mi lesz megint, na mi? Jövőhéten egy újabb tribute IronMaiden koncert. Nagyon várom már! Természetesen a felállás marad, András és Botos...és nem azért, mert hűtlen vagyok, hanem azért, mert szabad, de nem független. :)