Dóri

Szeretem Dórit, valahogy olyan toleráns velem, és ez nagyon jól esik. Nagyon szeretem őt. Visszaolvasva láttam, hogy írtam a "kapcsolatnormalizálásról" és esküszöm jobban csinálja, mint én. Annyira odafigyel rám mostanában, néha már csodálkozom is, mert most olyan dolgokon, amik miatt régen napokig nem szóltunk volna egymáshoz, vagy rosszabb esetben megtépjük egymást, lerendezzük, veszekedés és konfliktusmentesen. Remélem érzi rajtam mennyire szeretem őt. Az a baj, hogy ez most egy elég kommersz szöveg lett, de éhes is vagyok, ráadásul melegem van, meg valahogy ezt nem lehet szavakba önteni...

Péntek az én napom

Hát, érdekes ez a hét is. Ez bőven jó nyitómondat, mert annyira tartalmat, mint a fejem ebben a pillanatban. Blogolni is csak azért blogolok most, mert van időm, kb 10 percem még. Ráadásul érzem, ha most nem teszem meg, soha, a föld alá meg még nem vezették be az internetet, hogy a túlvilágról üzenhessek, ha összeroppanok. :D Bár így távolabbról szemlélve, Pál Feri pszichológus szavait viszonylag idézve azt tudnám mondani, hogy semmi komoly problémám nincs. Néha olyan, mintha a fogyasztói társadalom egy alapjáraton hisztériás generációt nevelne fel. Végtelen eszmefuttatás lenne ezt kifejteni. Arra is rájöttem, hogy ha a saját fejem után megyek, akkor rájövök, hogy van véleményem, csak nem szívesen osztom meg senkivel, mert az őszinteség fáj, néha meg tapintatlan. Mindent inkább relatívnak nevezek el, mert akkor nincs jó vagy rossz választás. Holnap este pedig iszom. Erre már felkészültem, hosszú hetek vannak mögöttem, ráadásul ünnepelnem kell, megcsináltam a cipőt, és képbe jött még egy megrendelésem, ami azért karácsony előtt elég jó :D Ráadásul mivel nem eszem édességet, kicsit feszesebb is lettem, 2 hét alatt...de nem akarok újra csont és bőr lenni. Mellek nélkül. Félek ettől, szóval most nagyon figyelem a testemet. Elég ha nem feszül a nadrág rajtam, nem kell, hogy lógjon is. :S

Nem tudom mondtam e de kész az Indgrid-cipő :) Persze a kedves kliens nem szándékozott még mindig érte jönni, minek után 2 nap alatt megcsináltam, sőt, nekem kellett volna neki elvinnem a Blahára. De mivel nekem "büdös a munka" nem tettem meg. Nem tudom bánjam-e, minekután pénzem nincs, de hatalmas igényeim vannak. :( Nembaj, ma írtam neki, mikor szándékozik eljönni értük. Majd teszek fel pikcseket. :) Haaj, azt kívánom bár anyunak is jobban menne a dekor. Szegény, látom rajta mennyire szenved, mert olyan kevés a megrendelő. Nemsokára pedig karácsony, minimum egy sarkot kellene ahhoz keresnem, hogy bármi kis pénzem legyen...

Szeretem Kosztolányit és Babitsot. Ez a Freud-i lélektan nagyon bejön. És mindig megígérem magamnak, hogy majd MA felmegyek a könyvtárba és kiveszek egy kötetet vagy művet tőlük, de még nem jutottam arra a szintre...epic fail. Szerintem így műveletlen maradok örökre. Már csak attól félek, hogy mi lesz velem, ha már most ennyire passzívan viszem véghez az efféle igénykielégítéseimet? :O Nem szabad többszintes házba költöznöm, mert vagy soha többet nem jövök le az emeletről, vagy soha nem megyek fel, mert a majd MA az mindig MA és még EGY nap... Holnap úgyis kiállításmegnyitó, majd talán utána...addig ki kell gondolnom mit akarok pontosan.

Fenn a János-hegyen (énekelve :D)

Ha egy hete valaki azt mondja, hogy mégis csak elmegyek a táncpárommal, egy egész napra, a János-hegyre, akkor -nem azt mondom, hogy kiröhögöm, mert az nem szokásom- biztos, hogy bolondnak nézem. Sőt, mivel pénteken, miután összehoztuk a kiállításomat, végre, nem volt internet, így gondoltam megszűnt az egyetlen csatorna, amin keresztül elérhető vagyok a számára. Nem mondom, kicsit megkönnyebbültem, hogy nem kell hazudnom neki a lemondás ürügyét illetően. Majd nem bírtam tovább és felmentem mobilnetre, hogy intravénásan megkapjam a napi face adagot, erre láttam, hogy írt. A többi meg már történelem...egy szónak is száz a vége...elmentünk szombaton a János-hegyre. Nem akartam esélyt sem adva ilyen kiélezett helyzetbe hozni, és hát, azt hiszem életem egyik legjobb napja volt. Ugyanúgy, mint az azelőtt egy héttel megeső szalagavató. Annyit beszélgettünk, és sétáltunk, és beszéltünk és nevettünk, nagyon sokat. Pedig álmomban sem hittem volna. Nagyon pihentető volt, és felszabadító. A kilátóban pedig a lelkem összeolvadt a tájjal, annyira felemelő volt, mintha szállnék az égben...egyszerre volt hihetetlenül közel, mégis elképzelhetetlenül messze a minket körbevevő táj. Csodás volt. Végül pedig, mert előttem normálisan enni, igaz figyelmeztetnem kellett rá. Szóval, a végére már tényleg a tipikusan nagyon régi ismerős színvonalat ütöttük meg. Nagyon klassz volt. Igaz, ő csókot szeretett volna, meg kézfogást, de perpillanat én annyira ködben ülök. Múlt héten még Attila volt a mindenség...most viszont még leírni sem bírom, hogy mit érzek... Valahogy össze vagyok zavarodva, és csak azt akarom, hogy semmi és senki se siettessen. Talán ez a szerelem. Sosem ismerem fel időben...Ráadásul az a baj, hogyha azt érzem, amit az utóbbi egy hétben, akkor az a baj, ha meg nem érzek semmit akkor meg az. Istenem de nyőgve-nyelős bejegyzés. Kifejezetten "nehéz olvasmány". Kőszívű ember fiai...

dráma-hegyek

Tudom, hogy tanulnom kellene, de meg kell ragadnom az alkalmat az írásra. Pedig még mindig nem vagyok lelki beteg, sőt. Igaz elég sokat gondolok mostanában a halálra, mint folyamatra. Ma épp az jutott az eszembe, hogy akár ma is meghallhatok, és, hogy ez semmivel sem lenne másabb, mintha holnap vagy azután halnék meg. A már lejárt utak és a kimondott szavak semmivel sem jelentenének többet, mint az az előtti napon. Talán csak az inger ugyanaz és a száraz pszichológia. Hogy csak azt nem becsüljük meg, aki igazán közel áll hozzánk. És, hogy túl természetesnek vesszük mások figyelmét, jelenlétét, szeretetét...törődését. Igazából dráma hegyekkel akartam volna indítani. Mert folyamatos dráma-körforgásokat látok minden blogban. Leszámítva Montagot, de ő meg anyuka lett. Vagy a faszkivan blogot. Érdekes, bennem sajnos lehet nem egy fogalom-cicomázó gép, hanem egy esztergapad veszett el, minek után végre megnyílt a sulis kiállításom, és elvileg mindegyik rajzom ugyanolyan "beteg". Érdekes, amennyire "betegek" a képek, annyira nem érzem azt, hogy a társadalom negatív karakterei közé tartozom, akik bántanak másokat, vagy csak simán defektesek. Egy jó blog titka, hogy kevés fér egy bejegyzésbe... ;)

Most valaki vagy olvassa a blogomat, vagy én nem szedtem ki a pipát a bejegyzés megtekintős ablakból :O

O

És igen, eléggé kényes a helyzet számomra. Hétvégén, mint kívülálló éreztem magamat a saját otthonomban. Mint kiderült magamban generáltam csak az érzést. Szerintem ugyanakkor minden okom megvolt rá. Konfliktus kerülő természet vagyok ez tény, de ez nem azt jelenti, hogy nekem nem fáj semmi, vagy ezért meg azért nem leszek mérges, esetleg a saját érdekeimet szem előtt sem tartom. Így időnként igencsak össze tudunk kapni Dórival. Igaz, nagyon szeretem, szerintem ennyire még nem szerettem őt soha. És ő sem engem. Ehhez is fel kellett nőni. De neki mindig ott lesz Olivér, aki tulajdonképpen a másik fele. Félelmetes, mert olyan, mintha Dóri lenne fiúban. Testvéremként szeretem, viszont utálom az érzést, hogy Dórival igenis összefoghatnak ellenem, és esetleg elnyomhatnak. Nem szeretnék senkivel sem összeveszni meg semmi, és nekem lenne kellemetlenebb, mert egymást erősítik úgyis. Ráadásul általában azt sem Dóri, sem Olivér nem tudja, hogy ha baj van akkor én mit gondolok, mit érzek. Persze a túlzott "én" jelenlét sem jó. De ez annyira frusztrál, mert ahányszor összeveszünk Dórival, mindig az jár a fejemben, hogy persze, ő neki ott van Olivér, mondhatja neki a bajait. Szidhat engem, még ha van is abban igazság ami miatt kiakadtam. De én alapvetően nem fogom elpanaszolni az én sérelmeimet, csak, hogy mentsem az irhámat, és nem szeretnék elnézést sem kérni az aktuális lelkiállapotomért, főleg, ha van benne realitás az adott helyzetre nézve. Ugyanakkor nem akarok összeveszni sem, senkivel. Alapjáraton 2 az 1 ellen felállásban egymás véleményét osztva majd nem értenek velem egyet, vagy meg sem értenek engem. Szombaton is, a tökéletes este után hazajőve idegen testnek éreztem magamat a saját szobámban, aztán azon gondolkodtam, hogy mit keresek én itt? majd rájöttem, hogy máshova meg nem mehetek. Ergo, meneküljek az érzéseim elől, és szabadkozzak szemlesütve, hogy meghallgassa valaki, hogy nekem milyen érzés, ha engem cserben hagynak. Nem, szombaton nagyon kényelmetlenül éreztem magamat tényleg...de az elveim ellen való lett volna, ha ott ilyen "na akkor tisztázzuk" értelemben elkezdem Olivérnek mondani, hogy "basszameg, nagyon rossz, hogy Dóri fejében laksz, és az ő nézőpontját tudod osztani, mert azt ismered" egyoldalú ez az egész. Ellenem minden konfliktusban ketten vannak. De nem tagadhatom meg magamat azzal, hogy az érzéseimért kérek bocsánatot, beelőzve, hogy megbántsanak. Elég bántó volt a bizonytalanság szombat este és vasárnap reggel, azon morfondírozva, hogy a viccesnek szánt beszólások, viccek vagy inkább beszólások-e. És nem nem én képzelem túl...én meztelencsiga vagyok minden meccs alatt, neki meg hűséges vérfarkasa Olivér, aki már csak azért is őt védi, mert szereti. A szerelem, amit iránta érez nem fáj, sőt öröm, csak azt nem szeretem, hogy egy egy összekapás alkalmával úgy érezhetem magamat, mint a fekete bárány, akinek időről időre mentegetőznie kellene, hogy de amúgy ha megnézed szürke és nem fekete a bundám.... Ráadásul szeretem annyira Olivért, hogy ne akarjak vele konfliktusba kerülni, de mentegetőzni meg nem fogok, még ha néha ez kellene ahhoz, hogy az agyi mérleg nyelve egyensúlyba jöjjön. Ebből csak én jöhetek ki rosszul...

Najó, lehet csak az alacsony vércukrom miatt, de nem bírom visszaolvasni a blogomat. Ennyi hisztériát egy helyen, jézusom. Mintha állandóan csak menstruáltam volna. Szegény Viktor. Hogy lehettem akkor ilyen? Bár magamat ismerve, szinte, képtelen vagyok lehorgonyozni valaki mellett, nem tudom miért. Pedig nálunk a családban mindenki az a jámbor társaság kedvelő fajta. Elvileg én is. Fúú, de mennyire elviselhetetlen lehettem akkor. Most bezzeg van, hogy visszasírom a kedvest, de hál'Istennek, amint meglátom a lájkolt hülyeségeit meg az idétlen kiírásait, a tűz lángja kevésbé éget már. Hm, lehet nem is ő kell, csak valaki, akiből én is tudok töltekezni. De ha már valaki, akkor csak az az egy valaki. Közben Dórinak ott van Olivér, Anyunak Cila. Én meg amennyire szociopata vagyok...vagyis...amennyire érdekes hozzáállású vagyok, egyáltalán nem vagyok féltékeny, meg nem fáj látni, meg semmi hasonló, csak úgy kívánom magamnak, hogy bár az én kiszemeltem is visszatérne. Már a nevét is félek leírni. Ahogy felidézem őt a fejemben érzem, ahogy egyre pirosabb az orcám, kiver a víz, és izzad a tenyerem. Utolsó összefutás előtti alkalommal volt 5 percem, hogy úgy tegyek a buszon állva, mintha nem látnám, hogy 2 m-re áll tőlem a megállóban, mereven velem szemben. Anyám, az az 5 perc, észrevett engem, én pedig tökéletes színészi alakítást nyújtottam, remélem, s kacéran mosolyogtam Dórira, majd megdicsértem a körömlakkját. Mindezt téve úúúgy, hogy véletlen se látszódjon, hogy farkasharapó vagyok :'). Természetesen mindez alatt úgy éreztem, mintha 3x gyomron rúgtak volna, aztán még meg is csikiznének, egyszerre volt iszonyatosan rossz és iszonyatosan jó. Mint egy ajándék, amire olyan régóta vársz, és olyan, de olyan izgatott vagy... A tazmánördögöknek egész életükben egy párjuk van. Nekem is, csak ő még várat magára. Szerelem, te idegméreg.

Basszus, realizálnom kell, hogy mióta elkezdődött a suli, fel sem jöttem ide :'( Félő lesz látni a nézettséget, már ha van, és azt, hogy nyáron mit gondoltam a világról... Most megvagyok. Minden klassz, az enyhe fáradtságot leszámítva. Mindennap edzek, kicsit visszafogom a nassolást is :D. Ezen kívül pedig, elkészítettem még egy cipőt, amit majd ki is teszek ide. Asszem életem legjobbja, ha azt vesszük, hogy mik voltak a reakciók. Kicsit komolyabb, mint a többi. :) Az érzéseim továbbra is változatlanok. Szerelmes vagyok, még mindig ugyanabba a fiúba. Köszönőviszony áll fenn köztünk, és el nem táncolt táncok. Értelmetlenül hangzik, de így van. Ugyanakkor képtelen vagyok lefagyasztani magamat, ráadásul olyan nyitott szívem van, hogy visszautasítani és megbántani képtelen vagyok bárkit is. A nyomásnak pedig rögtön engedek. Szerintem ezt anyutól tanultam el. :( Szóval hétvégére már megvan a program a "kedves" keringő partneremmel. Ugyanakkor egyik kedves barátom szalagavatón nyújtott teljesítménye valahogy még jobban emelte az amúgy sem pislákoló fényét a szememben. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy csordultig van a szívem szeretettel, aztán még többször is. Euforikus voltam egész szalagavató alatt. Életem egyik legjobb estéje volt. :) Ezt így, visszatérőnek. (asszem ezen a héten több lesz az időm, múlt héten minden nap 2 doga lement, szóval :) )