most csak jönni fog

Figyelmeztetés magamnak. A következő sorok, csak úgy jöjjenek, spontán, leírva, ész nélkül, mi fáj, mi zavar...mindent leírni. Minden leírva... utálom, utálom, utálom ezt a bizonytalanságot. Utálom, hogy állandóan mardosom magamat, mintha önmagam ellensége lennék. Hogy nem tudom megbecsülni a munkáimat, pedig szépek. Tehetséges vagyok, kimagaslóan tehetséges, és ezt tudom, de akkor miért: fogadd el, hogy jó vagy Kitti, hogy szép vagy, hogy jó az alakod, mert minden tőled telhetőt megteszel, edzel, helyesen táplálkozol. A környezted bír téged, jegyezd meg. Mindenki kedves veled, mert te is kedves vagy velük. A saját lelkedet is simogatnod kellene néha, nem csak a másokét ápolni, mert elveszel. Értékes ember vagy, aki mindig tudja mi a következő, legmegfelelőbb lépés. MOst sem lesz baj. Túl vagy az érettségin, az eredményeid jók lettek. Semmi baj sincs veled, csak fogadd el, hogy megy és jó vagy abban, amit csinálsz. Viszont tanulj meg lazítani. Kiereszteni a gőzt. Az élet nem az állandó hajtásról és álomkergetésről szól. Attól, hogy pihensz, hogy megállsz, nem indul el semmi egy rossz kerékvágásba még. Az más kérdés, hogy a mozgásigényed nagy, és most is azon agyalsz, hogy sétálni vagy futni menj-e. Csak kérlek szeresd magadat, és fogadd el magad, és a jelenben is, ne csak a múltba visszatekintve értékeld azt, amit elértél, mert a jelenben van a legtöbb energia.

megvilágosodás

És akkor rájövök, hogy tulajdonképpen semmit nem tettem már mióta másokért. Lehet ez is a baj. Hogy szeretném magamat jó embernek érezni, de nem tudom ezt érezni, mert nem szeretem azt, amilyen a világ körülöttem, hogy a legtöbben csak elvesznek, de nem adnak. Ugyanakkor én mit adok? Próbálok ugyan kedves és emberszerető lenni, de ilyen besavanyodott állapotomban sajnos ez nekem sem megy. Burokban érzem magamat, hirtelen szűk a világ. Hirtelen azt érzem ismerem az egészet. Közben tudom, hogy mégsem, és hogy semmi sem fekete és fehér. Ugyanakkor meg tudom érteni azokat a magyar költőket például, akik "elégedetlenségük" miatt kiugrottak az életből. Én sem nagyon tudom, hogy mitévő legyek igazából. Mert innentől indul meg az "élet", ami valahol egyenlő egy fajta romlasztással...ahol már nem vagyok gyerek, nem vagyok ártatlan többé, és egyre jobban behálózza majd az életemet a pénz. Valahogy nem tudok ezekkel a gondolatokkal megbirkózni. Szóval a problémám elég összetett, és hatalmas stressz a számomra, hogy ebben a pillanatban sem nagyon tudom hol állok, hova tartozom, ki vagy mi vagyok. Annyi bennem a kérdés, magamat és a jövőt illetően. Nem tudom ez ilyenkor mennyire természetes...hogy ennyire nem vagyok képben. Közben pedig, szabadságom utolsó heteit élem. Ez is idegesít. Most is itt ülök a melegben, és éppannyira vagyok tanácstalan a holnapot, vagy a ma estémet, mint a jövőmet illetően. Nem tudom mit tegyek, csak vagyok...krízisnek nevezik ezt, vagy minek? Menjek el tanácsadásra, vagy mi? Mit tegyek? Merre legyek? Ki tudna segíteni rajtam? Nekem nem megy. Alapjába véve mindig magabiztos és határozott voltam. De most még mindig érzem, hogy "zörög a haraszt", hogy a lábam alól kicsúszott a talaj egyszer, és most még mindig szédelgek. A nyár maga olyan biztos volt, de most, hogy egyre közeledik a vége...most nem tudom mi legyen.

félbetépős játék

Nem akarok így érezni, nem akarok így lenni. Tagadhatatlanul most semmi más problémám, hát generálok egyet. De ez valahogy más. Ez most mérhetetlen világygyűlölet is egyben. Mert a világ egyre ijesztőbb, ahogy egyre tágabb szemekkel nézek kifelé. Eddig a saját világomban bőven elvoltam, eljátszadoztam a saját játékaimmal, viszont most annyi sok új minden nyer majd teret, és talán még én sem fogom föl mennyire frusztrált vagyok. Napok óta pánikolok egyszerűen...Ki kell jutnom a természetbe...kirándulni egy nagyot...bármit csak oldódjon bennem ez a mérhetetlen gát, szomorúság, elveszettség. Közben itt van nekem Pityu, akit végtelenül szeretek, és valahogy az ő jelenléte segít és enyhíti a valóság nyújtotta borzalmakat. De most valahogy, duplán utálom magamat...nem tudom már azt sem, hogy ki vagyok, de most azt se, hogy mitől érezném magamat kevésbé haszontalannak. A vicces meg az, hogy múlt nyáron, ilyenkor általában megettem nagyon sok édességet, csokit, csokiskekszet, aztán órákat tekertem a szobabiciklin. Most ugyanez a vonás nincs már meg, sőt, agyalhatok azon, hogy mit edzek, ami nem a comb izmokat terheli. Szóval mostmár az edzés mámora sincs meg számomra, amitől azt érezném tettem valamit. De valljuk be, nem kompenzálni kellene, hanem megoldani a problémát. De attól félek, nálunk a halmozott önutálat családi betegség...vagyis, örökség.

Semerre

Igen, eljött az augusztus, és a nyár utolsó hónapjával együtt a hatalmas kupi és időhiány a fejemben. Istenem, ha a legnagyobb gondom most tudna az lenni, hogy a "szeretetre" koncentráljak, de egyszerűen lelketlennek érzem magamat. Ráadásul kiégettnek. Nem tudom, vagy pont az, hogy tudom, hogy a következő pillanatban is minden változatlan lesz? Hogy ugyanúgy nem találom majd fel magamat, és csak azt érzem, hogy ott fut előttem az idő, de én itt ülök, önmarcangolva, és még csak gondolni sem tudok a "szebb jövőre". Vagyis, a jelenben is az egyetlen probléma csak én vagyok. Ezen kívül nincs kapcsolatom magammal, és ettől baromi frusztrált vagyok. És nincs semmi, amivel annyira lefoglaljam magamat, hogy mindezen zavaró tényezőket a szőnyeg alá söpörjem. Fogalmam sincs, hogyan kellene nekiállni magamat szeretni újra. Az érettségi alatt annyira elveszítettem a fonalat magammal, annyira mélyen depressziós voltam, hogy most egyszerűen nem tudok visszamászni a létrán...csak ideig-óráig. Ezen kívül nem tudok örülni a saját munkám gyümölcsének. Tehetséges vagyok, de mintha vakvágány lenne az életem. Azon kívül, hogy nagyon sok szeretnivaló ember él körülöttem, akiket nem tudnék csak úgy itt hagyni, de perpillanat olyan, mintha csak vegetálnék. Azt sem tudom a mai koktélozást, ha nem maradt volna, maradna el, akkor, hogyan élném meg...várnám? vagy csak tudnám, hogy várnom kell rá, mert manapság ez a szórakozás...vagyis a modern társadalmakban. De én le vagyok maradva a csordától. Most a sor végén kullogok, ugyanakkor alkalmazkodom olyan normákhoz, amik egyre jobban bontják fel a maradék kapcsolatot is a lelkemmel. Az első lépés az érettségi volt. Sikerült teljesítenem, de és...ezzel csak jobban beépültem a száraz valóságba. És ezt nem bírom elviselni. Olyan mintha egyedül ülnék egy szobában, és az ablakon néha benéznek, és látják, ahogy szorítom magamhoz a semmit, mert mintha minden, ami én voltam valaha, most nagyon szétszóródott...akkora a kupleráj bennem, és nagyon sok, nagyon-nagyon sok pozitív gondolatra és energiára lenne szükségem. Lehet nekem is meg kellene ölelnem egy fát.

bici-bici-bicikli

Életszag a levegőben. Hárman megyünk bringázni. Alig várom már. Megint, mint múlt nyáron. Valahogy egy ilyen fáradt és tétlen nap után jól jön. Anyuval is bevásárlás közben tudtunk dumálni...beszéltünk Pityuról is, akivel én most nem kívánok beszélni. Kicsit, pihennem kell...

A másik oldal

Lassan már 5 hónapja, hogy nem nevezhetem magamat szingli lánynak, ami tőlem furcsa. Ugyanakkor azt érzem, hogy bármennyire is boldog vagyok, és szeretem, és ő is szeret...az ő racionalitása állandó késszúrás a testembe. Én annyira nem ilyen vagyok, sőt. Mindenben teljesen egymás ellentétei vagyunk. Az elfogadás terén is. Most ami a legjobban zavar, hogy nem kezeli hozzám/vagy akárkihez, de méltó módon ezeket a különbségeket... Én pedig nagyon érzékeny vagyok az ilyen "el nem fogadásra", főleg, mert mindig próbálok kedves és nyitott lenni, anélkül, hogy valakit kényszerítenék akarata ellenére, hogy mondjuk hallgasson végig egy egész IronMaiden lemezt... Ezen nem tudom túltenni magamat. Ráadásul ez az utóbbi egy hét, nagyon megviselt mellette. Elveszítette a telefonját, és bármennyire próbáltam "jófej" lenni vele, én kaptam a hideget, meg az idegeskedést...És nem, nem tudok ezen túllépni olyan könnyedén, mert azóta is, még ha "meg is lett beszélve", de valami megváltozott bennem... Szeretem őt ugyanúgy, de kicsit nélküle kell legyek, hogy ne bántson... Nem tudom megfogalmazni mit értek pontosan bántás alatt, de nem akarok a számomra kívülről már "megszürkült" párok cipőjébe bújni, akik rezzenéstelen arccal ülnek egymás mellett a buszon vagy a metrón, és csak megszokásból fogják meg egymás kezét. Én szívvel-lélekkel akarok részt venni a kapcsolatban, de jelen helyzetben, mintha ez nem menne. És ő sem olyan vidám..most, vagy már. Nem tudom. De kihangsúlyozza, hogy szeret. Többször is, jobban is, mint én. De akkor miért érzem magamat olyan bénán mellette? A lányok is megjegyezték, hogy most mintha picit rosszabb kedvű lenne. Szombat este együtt buliztunk. Akkor sem volt benne olyan sok életaktivitás, ami azt illeti, pedig nekem kell az izgalom, kell az élet. És amikor rájövök, hogy bennem kettőnk helyett van a szenvedély, és a művészet iránti szomjazás, az már nem olyan klassz dolog. Szóval nem tudom...nem akarok szakítani vagy ilyesmi, meg sem fordult a fejemben. Csak ezt nem tudom most hova tenni. Főleg, hogy a szabadnapokat is a legrosszabb időpontra időzítette. Majd a tegnapi pipázásnál is...mintha már a fiúk nem is hívnák őt annyira-annyiszor, mert neki már "csaja van", nekik pedig nincs. Tipikus hozzáállás. Andrással meg folyamatosan csipkelődnek... Ugyanakkor nekem András társasága nagyon üdítő, de nem akarom ezt azért érezni, mert Pityu már az enyém, és akkor az új az érdekes, az új az izgalmas. De tény, hogy bár picit jobban erősítene a kapcsolat érzelmi oldalára...nem tudom, lehet-e ilyet kérni, vagy mitévő legyek.

Értelmetlen

Igazából rájövök, hogy utálom a világot, annyira, hogy jobb hellyé akarom tenni. Legalábbis, magam körül. Mert javarészt mindenki sajátmagáért felelős.nem azért vagyok nihil, mert épp próbál megjönni, és cikáznak bennem a hormonok. Amitől azon kívül, hogy dühösnek és felpaprikázottnak érzem magamat, még fáradtnak, hasztalannak, és értelmetlennek is. Most vagyok a "sehogyse jó" állapotban, amikor valóban, semmi sem jó, amit teszek, és minden csak bánt. Jó lenne valami munkával foglalkozni most. Csak nem tudom, hogy mivel kezdjem-hol és hogyan. Ugyanakkor a gyömbéres víz nagyon finom lett, és valóban segíti az anyagcserét, ha nem vagyok ezzel túl indiszkrét. Amúgy, bölcselet...engedd el a problémáidat- esetemben panaszkodd ki magad- és akkor helyükbe jönnek a szép dolgok. Most például a csajszi, aki cipőt rendelt tőlem, mintha most válaszolna facén. Na ennek most örülök, de ezt a bejegyzést akkoris be kell fejezzem. Szóval, rá kell jönnöm, hogy a világ egy mocskosul sz*r hely. Nem szoktam káromkodni írásban, a blogomban végképp nem, de én így látom. A pénz tart minket körforgásban...az emberek egymást ölik...vannak, akik az utcán halnak meg éhezve...beteges példákat állítunk magunk elé...és akkora bennünk a birtoklási vágy. ÉS ezt most nem ámlok a többihez hasonló egy tucatra megy problémához hasonlítom. Vagy, hogy annyira holisztikus meg keleti elvű vagyok, és különben is, asztrológia, meg összeesküvés-elmélet, és én mindent tudok. Csak ha magamra nézek, tudom, hogy régen volt bennem egy kép, hogy a világ milyen, és ahogy egyre jobban növök fel ezt a képet le kell bontanom, pedig olyan szép. És akkor rájövök, hogy van a Világ, és vagyok Én, de e két dolog nem összevonható. A Világ körülöttem olyan, mint egy halmaz, tele negatív fogalmakkal, mint egy üst,a mi forrong. És ülök én mellette, fejem fölött szivárvány és rózsaszín felhők, de forrongó trutyi bűze csípi az orromat. Hát ilyenek vagyunk. És persze próbálom fenntartani magam körül a jó atmoszférát, de ahogy élek, alkalmazkodom, fogyasztok...úgy érzem minden tettemmel a saját elveim ellen teszek. És ez borzalmas. És nem elég, hogy a tágabb-globálisabb elképzeléseimet nem fogom tudni sosem megvalósítani. (Nem vagyok Isten, a talpam nyomán nem nő búza a földből... nem tudom megállítani az éhezést) Felfoghatom, hogy ember vagyok, tudomásul vehetem. De, mint féreg rág az agyamban, és munkál a gondolat, hogy semmivel sem vagyok jobb, mint a velem együtt tétlenek. Mert két érzés munkál bennem: az egyik, a konform lényé, aki inkább alkalmazkodik, és élvezi az életet, mert you live once, a másik pedig, aki körülnéz, és látja, hogy megvéve a harmadik ruhát, elmenve az x-edik szórakozóhelyre a héten nem fogja előre mozdítani az ő általa képviselt elveket és vágyakat, a világ "megváltását" illetően. Persze, erre képtelen vagyok, csak fáj a felismerés. Hogy nem megy az összefogás, és nem is fog menni. Mert mások az érdekek. ÉS itt vagyok énis...cipőket készítek, meg design-olok...és mindezt pénzért...persze, életben kell maradni, és ha már nem leszek "eltartott", akkor majd átértékelődik a pénz szerepe, ami számomra csak örök póráz képe lesz...Csak maga a tény, hogy énis emberek zsebébe nyúlok, és bármennyire imádom a munkáimat, de maga a tudat, hogy énis elkezdtem a "szolgáltató-ipar" része lenni, úgymond belecsatlakozni a beteg gépezetbe...valahogy ez a tudat nem nyugtatja meg a lelkemet, még ha a racionális énem tudja is, hogy ez a rend, ez így megy, mást nem lehet tenni, mert pénz kell ahhoz, hogy életben maradhass. És hogy kényelmes életet élhess...amit magam is képtelen lennék eldobni azért, hogy úgy éljek, mint őseink...vagy akik kiköltöztek a szabadba. Ugyanakkor lehet később eljön majd a nap, hogy feladom, és összegyűlik bennem annyi rossz érzés, hogy valamilyen úton-módon változtassak.