félbetépős játék

Nem akarok így érezni, nem akarok így lenni. Tagadhatatlanul most semmi más problémám, hát generálok egyet. De ez valahogy más. Ez most mérhetetlen világygyűlölet is egyben. Mert a világ egyre ijesztőbb, ahogy egyre tágabb szemekkel nézek kifelé. Eddig a saját világomban bőven elvoltam, eljátszadoztam a saját játékaimmal, viszont most annyi sok új minden nyer majd teret, és talán még én sem fogom föl mennyire frusztrált vagyok. Napok óta pánikolok egyszerűen...Ki kell jutnom a természetbe...kirándulni egy nagyot...bármit csak oldódjon bennem ez a mérhetetlen gát, szomorúság, elveszettség. Közben itt van nekem Pityu, akit végtelenül szeretek, és valahogy az ő jelenléte segít és enyhíti a valóság nyújtotta borzalmakat. De most valahogy, duplán utálom magamat...nem tudom már azt sem, hogy ki vagyok, de most azt se, hogy mitől érezném magamat kevésbé haszontalannak. A vicces meg az, hogy múlt nyáron, ilyenkor általában megettem nagyon sok édességet, csokit, csokiskekszet, aztán órákat tekertem a szobabiciklin. Most ugyanez a vonás nincs már meg, sőt, agyalhatok azon, hogy mit edzek, ami nem a comb izmokat terheli. Szóval mostmár az edzés mámora sincs meg számomra, amitől azt érezném tettem valamit. De valljuk be, nem kompenzálni kellene, hanem megoldani a problémát. De attól félek, nálunk a halmozott önutálat családi betegség...vagyis, örökség.