Értelmetlen

Igazából rájövök, hogy utálom a világot, annyira, hogy jobb hellyé akarom tenni. Legalábbis, magam körül. Mert javarészt mindenki sajátmagáért felelős.nem azért vagyok nihil, mert épp próbál megjönni, és cikáznak bennem a hormonok. Amitől azon kívül, hogy dühösnek és felpaprikázottnak érzem magamat, még fáradtnak, hasztalannak, és értelmetlennek is. Most vagyok a "sehogyse jó" állapotban, amikor valóban, semmi sem jó, amit teszek, és minden csak bánt. Jó lenne valami munkával foglalkozni most. Csak nem tudom, hogy mivel kezdjem-hol és hogyan. Ugyanakkor a gyömbéres víz nagyon finom lett, és valóban segíti az anyagcserét, ha nem vagyok ezzel túl indiszkrét. Amúgy, bölcselet...engedd el a problémáidat- esetemben panaszkodd ki magad- és akkor helyükbe jönnek a szép dolgok. Most például a csajszi, aki cipőt rendelt tőlem, mintha most válaszolna facén. Na ennek most örülök, de ezt a bejegyzést akkoris be kell fejezzem. Szóval, rá kell jönnöm, hogy a világ egy mocskosul sz*r hely. Nem szoktam káromkodni írásban, a blogomban végképp nem, de én így látom. A pénz tart minket körforgásban...az emberek egymást ölik...vannak, akik az utcán halnak meg éhezve...beteges példákat állítunk magunk elé...és akkora bennünk a birtoklási vágy. ÉS ezt most nem ámlok a többihez hasonló egy tucatra megy problémához hasonlítom. Vagy, hogy annyira holisztikus meg keleti elvű vagyok, és különben is, asztrológia, meg összeesküvés-elmélet, és én mindent tudok. Csak ha magamra nézek, tudom, hogy régen volt bennem egy kép, hogy a világ milyen, és ahogy egyre jobban növök fel ezt a képet le kell bontanom, pedig olyan szép. És akkor rájövök, hogy van a Világ, és vagyok Én, de e két dolog nem összevonható. A Világ körülöttem olyan, mint egy halmaz, tele negatív fogalmakkal, mint egy üst,a mi forrong. És ülök én mellette, fejem fölött szivárvány és rózsaszín felhők, de forrongó trutyi bűze csípi az orromat. Hát ilyenek vagyunk. És persze próbálom fenntartani magam körül a jó atmoszférát, de ahogy élek, alkalmazkodom, fogyasztok...úgy érzem minden tettemmel a saját elveim ellen teszek. És ez borzalmas. És nem elég, hogy a tágabb-globálisabb elképzeléseimet nem fogom tudni sosem megvalósítani. (Nem vagyok Isten, a talpam nyomán nem nő búza a földből... nem tudom megállítani az éhezést) Felfoghatom, hogy ember vagyok, tudomásul vehetem. De, mint féreg rág az agyamban, és munkál a gondolat, hogy semmivel sem vagyok jobb, mint a velem együtt tétlenek. Mert két érzés munkál bennem: az egyik, a konform lényé, aki inkább alkalmazkodik, és élvezi az életet, mert you live once, a másik pedig, aki körülnéz, és látja, hogy megvéve a harmadik ruhát, elmenve az x-edik szórakozóhelyre a héten nem fogja előre mozdítani az ő általa képviselt elveket és vágyakat, a világ "megváltását" illetően. Persze, erre képtelen vagyok, csak fáj a felismerés. Hogy nem megy az összefogás, és nem is fog menni. Mert mások az érdekek. ÉS itt vagyok énis...cipőket készítek, meg design-olok...és mindezt pénzért...persze, életben kell maradni, és ha már nem leszek "eltartott", akkor majd átértékelődik a pénz szerepe, ami számomra csak örök póráz képe lesz...Csak maga a tény, hogy énis emberek zsebébe nyúlok, és bármennyire imádom a munkáimat, de maga a tudat, hogy énis elkezdtem a "szolgáltató-ipar" része lenni, úgymond belecsatlakozni a beteg gépezetbe...valahogy ez a tudat nem nyugtatja meg a lelkemet, még ha a racionális énem tudja is, hogy ez a rend, ez így megy, mást nem lehet tenni, mert pénz kell ahhoz, hogy életben maradhass. És hogy kényelmes életet élhess...amit magam is képtelen lennék eldobni azért, hogy úgy éljek, mint őseink...vagy akik kiköltöztek a szabadba. Ugyanakkor lehet később eljön majd a nap, hogy feladom, és összegyűlik bennem annyi rossz érzés, hogy valamilyen úton-módon változtassak.